3. fejezet

-Austin! Te mit keresel itt?-kérdeztem enyhe idegességgel a hangomban.
-Stacie-hez jöttem! De te mit keresel itt???
-Sara a húgom!-szólt bele Stacie is.-De még egyszer megkérdezem: honnan ismeritek egymást!?!?
-Hosszú... Majd ha lesz időm elmesélem.-mondtam-De most ti  jártok?-Stacie és Austin egymásra néztek.
-Öhm, azt hiszem, igen...-mondta Austin, miközben Staciet nézte, aki elpirult.
-Nah jó, én akkor hagylak is titeket...-hátat fordítottam, és indultam fel a szobámba.
-Á-á-áá! Itt maradsz, és szépen elmesélitek, hogy honnan ismeritek egymást!-parancsolta Stacie. Austinra néztem, akinek a szemében csak az értetlenség és a zavarodottság látszott.
-Rendben. De még mielőtt bele kezdenénk ebbe a nagyon hosszú sztoriba, gyorsan hadarjátok el, hogy ti honnan ismeritek egymást!-kötöttem ki az elvárásaimat.
-Hát mivel, hogy én eljárok itthonról, nem úgy mint te, egyszer összefutottam Gus-sal és Austinnal. Austin Gus legjobb haverja. Elmentünk együtt egy helyre és Austin tökre megtetszett!-Stacie Austinra nézett- és azóta összejárunk, találkozgatunk, és egy ideje randizunk. Amúgy Austin a negyedik személy aki jön velünk New York-ba!
-Hogy mi van?-az állam a földet súrolta.
-Ja. Na most te jössz!
-Hát oké... Szóval ez kb. egy évvel ezelőtt kezdődött, mikor új suliba mentem. Abba a suliba járt Austin is. Egyszer az egyik év eleji discon ő volt a DJ és megkérdezte melyik a kedvenc lassúzós zeném. Ő azt berakta, és felkért táncolni. Egy héttel utána elkezdtünk járni. Nem tartott sokáig, mert el kellett költöznie külföldre és úgy volt, hogy vissza se jön... Aznap, miután elmondta nekem, megyek ki a suliból látom, ahogy egy velem körül belül egy idős lányt csókol és neki is ugyan azt mondja, mint nekem, hogy el kell mennie családi okok miatt. Sírva rohantam el előttük, és azóta nem láttam Austint. Nem tudom, hogy tényleg elment-e külföldre, de utána már senki se látta őt... Mostanáig... Szóval ez lenne a mi sztorink.-szúrósan Austinra néztem. Ő erre csak elfordította fejét.
-Austin, ez igaz?-kérdezte Stacie szomorúan.-Tényleg ezt tetted a húgommal?!-tudom, ez most nem az a helyzet, hogy örüljek, mégis boldog voltam, mert Stacie kiállt mellettem. Végül is a nővérem, ez a dolga...
-Igen.-felelte végül Austin lesütött szemekkel.
-De miért???-kérdezte Stacie. Ez nyílván költői kérdés volt, mert meg se várta a választ már tovább is mondta-Austin, most elmennél légyszíves?
-Öhm, persze.-mondta majd elindult. Stacie az ajtóhoz ment, és kinyitotta neki azt. Austin nyomott egy puszit az arcára (amihez nem értem, hogy hogy volt mersze), aztán várt pár másodpercet, gondolom azt várta, hogy Stacie ezt viszonozza, de nem adott neki egy puszit se, még csak rá se nézett.
Stacie kérdőn rám nézett, erre én elvörösödtem és felrohantam a szobámba. Gyorsan írtam egy üzit Katie-nek. Másolom:
Szia! Nagy gáz van!! Tudom h a tiedhez képest nem nagy, de szükségem van rád:'( át tudsz jönni?
Egy perc múlva jött is a válasz:
Szia! Jézusom, megijesztesz! Persze 20-25 perc és ott vagyok, csak gyorsan befejezem az ebédet. Nem soká ott vagyok, kitartás!
-Azta, már ennyi az idő?!-beszéltem magamban. Hát igen, egyik rossz szokásom...
Kevesebb, mint fél óra múlva Stacie felkiabált a szobámba:
-Saraaa! Itt van Katieee!!!
-Oké! Mondd neki, hogy jöjjön fel!-ordibáltam vissza. Katie gyorsan felért. Leültünk az ágyamra és gyorsan elhadartam neki, hogy mi történt ma. Szerencsére nem kellett a legelejétől kezdenem, mert ő ismerte a háttér sztorit.
-...És ő is jön New York-ba!-mondtam végül és vettem egy nagy levegőt, mert mindent egy szuszra meséltem el.
-Várj, milyen New York?!-hopsz, ezt elfelejtettem.
-Jaaaj, Istenem! Elfelejtettem!-mondtam félig magamnak. Szóval nagy levegő, és újra elkezdek beszélni. Katie csak figyel, és figyel, és figyel...
-...Bocsánat, hogy nem mondtam el hamarabb... Akkor akartam elmondani, mikor felhívtál a költözéssel kapcsolatban, de úgy lesokkoltál, hogy azt se tudtam én ki vagyok, nemhogy azt, hogy én mondani akartam valamit!-mentegetőztem.-ezzel a kis előadásomat befejeztem.
Egy perc kínos csönd után Katie szólalt meg:
-Abszolút te lennél a legnagyobb idióta, ha nem mennél el! És ha te ennek mégis az ellenkezőjét mondod, én foglak elráncigálni New York-ba!
-És Austin? Vele mit kezdjek?-utólag vissza gondolva, ez úgy hangzott, mintha egy kiskutya lenne, akire nem tudok vigyázni, mivel elmegyek...
-Ne foglalkozz vele! Úgy ahogy a tesóddal se!-eszméletlenül magabiztos volt, annak ellenére, hogy most őt is egy nagy trauma érte.
-De akkor mit csináljak New York-ban?-kérdeztem
-Azt mondtad négyen mentek, nem? Ki lesz a negyedik?
-A másod unoka tesóm. Gus a neve.-mondtam.
-Ugye nem az az irtó dögös, focista, akiért szinte minden lány meghalna!?!?
-Dee, asszem egyre gondolunk. Honnan tudtad?
-A bátyámmal egy csapatban van... Néha találkoztam vele. Pfú, hallod, nem semmi az a srác! Vele jól el lennél!-kacsintott egyet. Nem szeretem amikor kacsint. Mindig valami hülyeségre gondol akkor... Rögtön leesett, hogy most mi járhat a fejében.
-Rokon.-csak ennyit mondtam, de Katienek már lefele görbült a szája, de újra megcsillan a szemében az a fény, ami engem is mindig felvidított.
-Akkor az enyém lehet?-kérdezte, de félig mondta.
-Teljes mértékben!-mosolyogtam. Rögtön el is nevettük magunkat. Jaaaj, hogy nekem mennyire fog hiányozni ez a nevetés, ez a pozitív kisugárzás, amitől én is mindig jobban éreztem magam... A, már több, mint 10 perce tartó röhögésünket Katie szakította meg.
-Most már indulnom kell, holnap délelőtt indulunk. Annyira fogsz hiányozni!-ezúttal a nevetésünket sírás váltotta fel.
-Ne-nekem is!-szipogtam. Lekísértem Katiet a lépcsőn. Egy utolsó ölelés.
-Aztán írj minden nap!-mondtam és magamra erőltettem egy kis mosolyt.
-Szia!-és elment.
Indultam volna vissza a szobámba, de Stacie megállított.
-Sara, én most elmegyek. Anyáék kb. egy óra múlva itthon lesznek. Ha kérdezik mondd azt nekik, hogy az egyik barátnőmhöz mentem és lehet, hogy ott alszok.-adta ki az utasításokat, és rohant is az ajtóhoz.
-Mert miért? Igazából hova mész?-faggatóztam.
-Austinhoz.-jelentette ki olyan magabiztossággal és boldogsággal, amire nem számítottam.
-Psz-sziszegtem és hozzá a szemeimet forgattam. Reméltem Stacie nem hallja meg. Hát nem így történt.
-Nézd hugi! Az, hogy te tönkre tetted az életed, nem az én hibám!-nagyon sátánin vigyorgott. Legszívesebben, most megtéptem volna, de színészi képességeimet bevetve egy nagy mosolyt csaltam az arcomra és higgadtan, vigyorogva megszólaltam:
-Jó szórakozást!
-Meglesz!-ezzel a háta mögött becsapta az ajtót.
A nap további része unalmasan telt. Mikor anyáék hazaértek beadtam nekik a betanult szöveget, és ők el is hitték. Nem számoltam be nekik a mai napról, mert ők eleve Austinról se tudtak. Viszonylag korán, már 9-kor felmásztam az ágyamba, próbáltam elaludni és nem azon gondolkozni, hogy milyen lesz New York. Több-kevesebb sikerrel fél 11 körül sikerült elaludnom. Holnap már lehet is készülődni a nagy utazásra!

2. fejezet

Sziasztok!
Itt a második rész!
Remélem tetszeni fog! ;)
Jó olvasást!


 Nem tudtam mit válaszolhatnék... Persze, szerettem volna menni, de nem a nővéremmel, aki idegesít, nem egy rokonnal, aki még helyes is ( nah jó, azért nem bántam volna, hogyha ő is ott lenne, de én meg olyan vagyok, hogy jaaj...) jah, meg egy idegennel, aki méghozzá fiú! Nem akartam itt hagyni a barátaimat... Igazán, fogalmam sem volt, hogy mit akarok.
-Nem tudom.-nyögtem ki.
-Jó lenne, ha minél hamarabb döntenél, mert pénteken indulnátok!-mondta anya- És ugye ma már hétfő van...
-Rendben, holnap ilyen korra megkapjátok a választ!-mondtam egy perc gondolkozás után.
-Rendben. Sara, édesem, hoznál ki nekünk egy kis limonádét? A hűtőben megtalálod!-anya rám vigyorgott. Na, meg Stacie is. De az övé olyan idegesítő, dicsekvő mosoly volt.
-Nah de anyaa! Miért nem Stacie? Mindig én ugrok, ha kell valami!-tiltakoztam.
-Igen drágám, és ezért hálás is vagyok, de a nővéred most ért haza, és ült le!
Felálltam és mérgesen elindultam a ház felé. Mikor a két tuja közé értem, elkezdtem kapálózni a fák között, hogy ha esetleg, egy pók ennyi idő alatt (volt már rá példa) képes lett volna megint behálózni azt a rész, ne kelljen az egész testemmel beleragadnom... Hallottam, ahogy valaki a hátam mögött kuncog. Félve hátra fordultam és megláttam, hogy ott áll mögöttem Gus, zsebre tett kézzel, és egy ferde mosollyal az arcán. Kérdőn rá néztem, és azt hiszem leeshetett neki a "te meg mit keresel itt" nézésem, mert egyből letörölte a mosolyt és megszólalt:
-Anyukád küldött utánad, hogy segítsek kicipelni a poharakat és az italokat. 
-Kössz. Nem kell segítség.-mondtam szemrehányóan, és bementem a bejárati ajtón. De Gus utánam jött.
-Jössz New York-ba?-kérdezte
-2 perce se tudtam, még most se tudom.-én is meglepődtem, mennyire bunkó vagyok, nem ilyen szoktam lenni. Mégis úgy éreztem dühös vagyok, magam sem tudom miért... Talán mert döntést kellett hoznom, azt pedig nagyon nem szerettem...
-Minden esetre én örülnék ha jönnél...-Egy helyes fiú azt mondja nekem, hogy örülne ha mennék! Nem. Ki kellet vernem a fejemből, hogy helyes! Hiszen rokon! De azért mégis meglepődtem... Olyannyira, hogy kiejtettem egy poharat a kezemből és ráesett a lábamra, onnan lepattant, és szilánkokra tört.
-Aúúú!-sikítottam. Ez is csak velem történhet  meg!
-Minden rendben? Jól vagy? Gyere, ülj le!- Gus nagyon megijedhetett, mert felkapott és odavitt az ebédlő asztalunkhoz, és ráültetett. Én meg csak néztem ahogy szinte folyik a vér a lábamból. Hirtelen feleszméltem és megszólaltam.
-Öhm, köszönöm...-suttogtam, mert már kezdtem rosszul lenni a lábamból-szó szerint- folyó vér láttán.
-Hol van kötszeretek, és fertőtlenítőtök?-aggódva kérdezte. Egy szekrény felé mutattam, mert már nem volt erőm megszólalni. Nem is tudtam, hogy ennyire rosszul vagyok a vértől...
 Az utolsó emlékem az az volt ahogy Gus valami maró anyagot (vagy mit tudom én mit) rakott a lábamra. És onnan semmire se emlékszem már.  
 Körülbelül fél órán át lehettem eszméletlen. A saját szobámban, a saját ágyamon ébredtem. Mindenki ott ült körülöttem, amikor kinyitottam a szemem. Kicsit megszédültem, mert úgy körbevett mindenki, amitől bezártságot éreztem, és rólam meg köztudott, hogy nem bírom a zárt helyeket...
-Jaaj, Istenem! Drágám jól vagy?-kérdezte a mamám.
-Hozzak neked valamit?-szólalt meg anyu is.
-Vizet-mondtam olyan halkan, hogy azt hittem meg sem hallja, de egy fél perc múlva már ott volt a pohár vízzel a kezében.
-Nagyon megijedtünk ám! Ilyet még sose csináltál! Ne is szokj rá...-mondta anyu. Egy álmos vigyorral jeleztem, hogy hallottam, és meg is értettem, azt amit mondott. Ebből leesett anyának az, amit nem volt erőm kimondani...
-Nos, akkor mi hagyunk is pihenni, szólj rögtön ha kell valami!
-Oké-suttogtam. Hallottam amikor mentek ki a szobámból, hogy a nővérem az orra alatt ezt mormolja:
-Tuti, hogy megjátszotta! Csak azért "ájult el" hogy magára terelje a figyelmet...
 Nah igen... Ilyen emberrel menjek el én egy hónapra, egy szép helyre, amit élvezni szeretnék, nem pedig rosszul érezni magamat a nővéremtől, és az ilyen beszólásaitól! Elkezdtem gondolkozni. Tulajdon képen nem is volt más okom arra, hogy akarjak menni, csak az, hogy New York-ba mennénk, oda meg régi álmom eljutni... Ezen kívül meg minden ellene szólt.
 Éppen azon gondolkozok, hogy milyen érvek vannak még az utazás mellett (nem jutottam semmire) mikor a telefonom elkezdi játszani Avicii, Addicted to you számát, ami nem mást jelentett, mint hogy Katie, a barátnőm hív. Így legalább nem nekem kellet felhívnom, és kikérnem a véleményét az utazásról...
-Szia.-szólt szomorúan
-Mi a baj??? Vagyis szia. Mi a baj???????-faggatóztam.
-A szüleim elválnak, és anyuval elköltözünk innen Louisianaba!!!!-nem bírta tovább elsírta magát.
-HOGY MICSODA?!?!?!-nem hittem a fülemnek! Tudtam, hogy Katie szülei nincsenek jóban, de erre azért nem számítottam.- Nem maradhatsz apuddal itt, San Francisco-ban?
-Sajnos nem. Anya mindenképp azt akarja, hogy vele menjek, és apu is azt mondta, hogy így jobb lesz.-sírt.
-Istenem Katie! Annyira fogsz hiányozni!-elcsuklott a hangom, hiszen Katie-vel már ovis korunk óta barátok vagyunk, és senki se tudott minket elválasztani.-Ray-el beszéltél már?-kérdeztem. Ray volt a mi harmadik lánc szemünk. Mi hárman elválaszhatatlanok voltunk. Legalább is idáig...
-Nem, még nem beszéltem vele, utánad akartam felhívni.-szipogta
-Rendben, akkor hívd fel őt is! Majd még beszélünk, szia!-és leraktam.
 Úgy éreztem, hogy az ő problémája jóval nagyobb, mint az enyém, és nem akartam fárasztani azzal, hogy kikérjem a véleményét az utazásról. 
 Szóval Katie elmegy. Vele most már nagyon ritkán tudunk majd találkozni. :( De még így se voltam magamban biztos, hogy menni akarok... Megint csörög a telefonom.
-Szia Sara!-szólt Ray
-Szia. Beszéltél Katie-vel?-kérdeztem.
-Igen az előbb hívott. Képzeld, anyámék a jövő hónapra beakarnak rakni egy táborba, amire a legnagyobb örömmel mennék, de csak veletek... De most, hogy Katie elmegy...
-Nos, az igazat megvallva, nekem is beszerveztek egy programot a jövő hónapra... New York-ba mennék egy rokonnal, a nővéremmel, meg a rokon haverjával. De nem tudom, hogy menjek-e...
-Sara, most szórakozol? Nem York-ba, egy hónapra? Te lennél a legnagyobb idióta, ha nem mennél el!-nem bírtam ki, elnevettem magamat.
-Szóval szerinted menjek?
-Ne hagyd ki ezt az alkalmat!-mondta.
-Rendben, meglátom mit tehetek. De most már mennem kell, szia! Ja és ha én megyek, te is mész a táborba!-mondtam vigyorogva, mintha látná...
-Rendben. Jóéjt!
 Észre se vettem, hogy már ennyi az idő. Lassan 10 óra volt. Hirtelen benyilallt a lábamba a fájdalom. Felkapcsoltam az olvasó lámpámat, és megnéztem azt a helyet ahol fájt. Megijedtem. Egy viszonylag nagy üveg szilánk volt mélyen a lábamban, körülötte vörös volt a bőr és forró.
-Anyaaa!!-sikítottam. Fél perc múlva fent volt a szobámban.
-Mi a baj?-kérdezte azzal az anyai aggódással a szemében. Én csak rámutattam a lábamra.
-Adam!-Kiabált anyu. Adam az apám-Gyere gyorsan!
 Bevittek a kórházba, ahol rögtön ki is tudták szedni az a szilánkot-ami tulajdonképpen kisebb volt, mint gondoltam volna-mert nem volt olyan mélyen. A gyulladásra adtak valami kenőcsöt ami jó hűsítő volt. Azért még éreztem, hogy fáj, néha benyilallt, de nem olyan vészesen. Éjfél előtt nem sokkal értünk vissza. Nagyon elálmosodtam, nem csak azért, mert késő volt, hanem azért, mert azok a gyógyszerek amiket beadtak elálmosítottak. Nem is tudtam, hogy ilyen súlyos is lehet egy szilánk a lábamban...

 Reggel nagy önbizalommal keltem,-és korán-ami engem is meglepett. Úgy éreztem, hogy döntöttem az utazással kapcsolatban. Igaz, még csak 9 óra volt, (ami nyáron olyan mintha hajnali 5 lenne) de Stacie is ébren volt már! Pedig ő jó ha d.u 1-re kimászik az ágyból...
-Te miért vagy már ébren?-köszöntött a maga módján Stacie.
-Neked is jó reggelt! A kérdés inkább az, hogy te miért vagy már ébren?!- Stacie a szemeit forgatta.
-Baj, hogy "korán" keltem?!
-Neeem.. Csak furcsa.. Na mindegy. Érdekel a döntésem az utazással kapcsolatban? Merthogy döntöttem-vigyorogtam
-Ha el akarod mondani, akkor mondjad, de ha nem mondod el akkor sem fogok térden állni előtted, mert annyira meg akarom tudni...-Stacie megint hozza a szokásos formáját...
-Szóval úgy döntöttem-hatás szünet-elmegyek!!!-vigyorogtam.
-MI??? MIÉRT???-nem éppen erre a reakcióra számítottam.
-Hát, most már, hogy tudom, hogy te nem örülsz ennek így részben azért, hogy téged idegesítselek!- na, egyre több ok, hogy menjek!-meg a barátnőm elköltözik-elszomorodtam
-Jóóó, én nem vagyok kíváncsi a nyálas sztoridra-vágott bele a szavamba.-úgyhogy ne is folytasd!
-Oké... Na de te miért is vagy ilyen csinosan felöltözve?-kopogtatnak.
-Júúúj!-Stacie eszeveszetten és azzal a hülye vigyorgós fejével rohan az ajtóhoz. Ezek szerint hozzá jöttek...
-Szia!!!-csak a hangját hallom, de tuti egy fiú.. És ha a fülem nem csal, márpedig sose csal (mindig meghallok mindent) akkor, igen, ez egy csók volt. Wow! Még jó, hogy anyuék nincsenek itthon...
-Khm.-odaállok az ajtóba, és meglátom, hogy ki is az a fiú...
-Szia Sara!-motyogja halkan.
-Ti ismeritek egymást?!-kérdezi a tesóm, miközben felváltva néz rám és a fiúra...

1. fejezet

Sziasztok!
Itt az első fejezet, remélem tetszeni fog! Nagyon örülnék a komiknak, akár pozitív, akár negatív! Kíváncsi vagyok a véleményetekre! Igyekszem a második résszel! Minden esetre, légyszíves jelezzetek vissza, ha olvasnátok tovább a történetet!
Nem is húzom tovább az időt, jó olvasást! :)


A nyár lassan már egy hónapja tartott. Én meg magamhoz híven nem csináltam semmi érdekeset... Fogalmam sem volt, hogy hogy fogom kibírni a barátaim nélkül még 2 hónapig. Mert az oké, hogy sokat beszélgettünk, na de telefonon. Az meg mégse az igazi...
-Sara!-mély gondolataimból anyu rántott ki.-Gyere légyszíves ki, vendégeink vannak!
-Oké!-kiabáltam ki az udvarba.
Gyorsan magamra kaptam egy rendes ruhát, ugyanis a nyári hőségben, a szobámban csak egy kinyúlt trikó volt rajtam. (Igaz, már este 7 volt, de még így is nagyon meleg!) 
 Nos, az igazat megvallva nem szerettem ha vendégek jöttek hozzánk. Vagyis nem "nem szerettem", hogy van nálunk valaki, csak nem szerettem mások előtt mutatkozni... A suliban is mindig megbújtam, mégis volt két barátom akik nem hagyták, hogy elvesszek a tömegben. Na nem azért, nekem is nagy szám volt, ha olyanról volt szó! Ritkán volt ilyen, de 70%-ánál mindig megszívtam...
 Gyorsan felhúztam a lábujjas papucsomat, amit csak itthon használtam, mert utáltam benne járni. Rendes cipőben egész gyorsan le tudtam menni azon a 10 fokos lépcsőn, de ebben a papucsban lehetetlenség volt rendes tempóban menni.
Imádtam a kertünket, mindig oda mentem, ha nem akartam senkivel se találkozni. Könnyű, nyári szellő fújt az arcomba. Két tuja között kellett átmenni, hogy a hátsó kertbe mehessek. Sosem szerettem ezeket a tujákat, mert folyamatosan pókháló volt közöttük, de csak akkor, ha én mentem azon keresztül...
 Most sem történt másképp.
-Ááá, nem igaz!-sziszegtem.
-Minden rendben, Sara?-kérdezte anyu egy ferde mosollyal a száján. Természetesen tudta, hogy megint csak egy pókhálóba mentem bele... Idegesen szedtem le magamról a pókháló utolsó darabjait és egy szemrehányó pillantást vetettem anyura.
-Szervusz, Sara drágám!-hallottam, ahogy egy idős női hang szól felém. A mamám volt az. Felállt, karjait széttárta és egy mosolyt villantott rám. Odamentem hozzá és átöleltem. Szerettem őt, de néha túlzásba vitte a mamáskodást...
-Szia!-köszönt még valaki. Eddig észre se vettem, hogy van itt még más is. Odakaptam a fejemet és azt hiszem tátva maradt a szám.
-Szia.-nyögtem ki végül.
 Egy fiú volt ott. Ismerős volt, talán láttam már valahol, egyszer, régen.
-Ülj le, Sara-húzott ki nekem anyu egy széket. A fiú mellettit.
 Szőkés barna haja volt, és eszméletlen barna szeme. Körülbelül 17 éves lehetett. Magas volt és izmos, de nem egy kigyúrt, izom agy... Csak az a tökéletes, nem nyámnyila testű.
 Leültem, és anyu megszólalt:
-Nem tudom mennyire emlékszel még Augustus-ra
-Csak Gus!-szólt közbe a fiú, akinek már neve is volt, és közben rám villantott egy fogkrémreklámba illő mosolyt. Csak a szemem sarkából láttam, mert nem mertem a szemébe nézni, de még így is elpirultam.
-Szóval, nem tudom mennyire emlékszel még Gus-ra.-helyesbített- Másod unoka testvéred.-Most már tudtam, miért volt olyan ismerős! Mamánál láthattam róla képeket!- Ha jól emlékszem, idén nyáron tölti a 17-et.-folytatta anya. Hát nem meg mondtam, hogy ennyi idős! Anya rám nézett.
-Uhum...-mondtam, mert úgy bámult rám, mintha valami reakcióra várna. És folytatta:
-Szóval Augustus- Augustus rá nézett-pontosabban Gus mamája a te mamád testvére.
-Ahan.-mondtam. Igazából ez a "ki kinek a kije" rész nem nagyon érdekelt.-Anyu, a lényeg?-Augustus rám mosolygott.
-Oh, hát a lényeg az, hogy GUS mamájának, Amanda néninek, van egy szállodája New York-ban, ahol csupa híres ember szokott megszállni, és most a következő hónapra szabad lesz, és tudna fogadni titeket...
-Minket? Kiket?-vágtam bele a mondandójába.
-Téged, a nővéredet, Gus-t, és neki az egyik barátját. Szóval, amint már említettem a jövő hónapra tudna titeket fogadni.
-Gus!!! De rég láttalak!-Megérkezett a nővérem is, Stacie. Ő ugyan annyi idős volt, mint Gus, csak pár hónappal fiatalabb. Én két évvel fiatalabb, 15.
-Stacie!-szól Gus is.-De örülök, hogy láthatlak!-nagy ölelés, két puszi... Nekem ez túl nyálas volt. Végre valahára leült Stacie is, Gus másik oldalára. Anyu folytatta:
-Nos, a kérdésem, hogy van-e kedvetek menni?-anya rám nézett, mélyen a szemembe. Nem értettem, miért csak engem néz, hiszen rajtam kívül még másnak is igen-t kellett mondania.
-Miért tőlem kérdezed először? Van rajtam kívül itt még más is!-mutattam a mellettem ülő Gus-ra, és az ő mellette ülő nővéremre.
-Őket már kikérdeztük. Ők mennének. Kérdés, hogy te menni akarsz-e?
-Nekem miért csak most szóltok?-háborodtam fel.
-Mert amikor legutóbb alkalom lett volna rá, te abban a táborban voltál!-oké, ez jogos válasz volt...-Szóval, mi a válaszod?